Márton Áron nem alkudott meg soha, semmilyen körülmények között. Nem törte meg Trianon, nem törte meg a 2. Bécsi Döntés (amikor Gyulafehérvár és Dél-Erdély sorsa megpecsételődött - Romániában maradtak, még nagyobb elnyomás alatt), nemet mondott a fasizmusra és nemet a kommunizmusra is. Nem halkan, hanem égbekiáltóan kiállva az igazság és emberiesség mellett. Nem törték meg a börtönévek sem és az állandó zaklatás és üldöztetés sem, melyet a Ceasescu diktatúrában kellett elszenvednie.
Így fogalmazott:
"Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában
az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség."

1896-ban székely földműves család gyermekeként Csíkszentdomokoson született. Doberdónál is harcolt az első vilgáháborúban. 1924-ben szentelték pappá. 1938-ban XI. Pius pápa nevezte ki gyulafehérvári püspökké.

1938. novemberi beszédében elsők között tiltakozott a háború ellen. 1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihály-templomban mondott beszédében bátran felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, az akkori észak-erdélyi magyar polgári hatóság jelenlétében. Május 22-én levélben szólította fel a Sztójay Döme miniszterelnököt, Jaross Andor belügyminisztert, a főispáni hivatalt és a rendőrkapitányságot, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. Válaszul Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból. Kiállása miatt 1999. december 27-én a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igaza” címet adományozta a püspöknek.

1945 májusában XII. Piusz pápa Serédi Jusztinián hercegprímás halála után Márton Áront kívánta bíborossá kinevezni, azonban Rákosi Mátyás heves tiltakozása miatt végül Mindszenty Józsefet választotta. Rákosi Mátyás ugyanis tudta: Márton Áron nagy tudású, karizmatikus egyéniség. Így Márton Áron otthon maradt Erdélyben, ahol a magyar kisebbség jogaiért, a vallás- és a lelkiismereti szabadságért harcolt. Az egyre erősödő kommunista és ateista rendszer szerette volna a vallást mielőbb felszámolni Romániában. 1948-ban levelet intézett a román minisztériumhoz az alkotmány-tervezetben felfedezett ellentmondások miatt, a lelkiismereti- és vallásszabadságot illetően. Kérte a vallásszabadság kiterjesztését a Romániában gyakorolt összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden fokú és jellegű iskolában, valamint a vallásgondozás lehetőségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban. A román görög katolikus egyház betiltásakor, 1948. október 11-én körlevélben hívta fel a katolikus papokat, hogy „a görög-katolikus testvéreinket előzékeny szeretettel a legmesszebbmenő vallási támogatásban és segítségben részesítsék, amikor szükséges, templomainkat, kelyhünket és egyházi felszereléseinket a keleti szertartású szentmise bemutatására készségesen rendelkezésükre bocsássák.

1949-ben tartóztatták le, erről így ír a vatikáni újság:
„Nem hihető, hogy az erőszak új volt számára. A kormány szándéka, a diadalmas napok során elszenvedett kudarcok miatt, túlságosan is világos volt. Egyszerűen csak fel kell idézni június első felének napjait, amikor Márton Áron diadalmas útja lefolyt, valamint a román sajtó féktelen támadásait, amelyekkel a kiváló főpap személyét besározni akarták. Nem gondolták, hogy ezzel még csak fokozódik a hívekben a főpásztoruk iránti szeretet, és Péter székéhez, a Szentatyához való ragaszkodás…”
Márton Áront, 25 éves papi jubileumára, XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezte ki. A körülményeket tekintve észszerűbbnek tartották, hogy ezt se Gyulafehérvárott, se másutt ne tegyék közzé.
Márton Áron minderről akkor már semmit sem tudott, mert 3 évig tartó vizsgálati fogságát töltötte a legszigorúbb (a mi Andrássy 60-unknak megfelelő) politikai börtönben, Máramarosszigeten. A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Közös cellába került Alexandru Todea görög katolikus püspökkel, akivel kitűnő kapcsolatban maradtak szabadulásuk után is.

1955. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén Márton Áron püspök szabadlábra került. Szabadulása után a bukaresti érsekségen egy hónapot kellett tartózkodnia, hogy megerősödjön egy kicsit. Az állam ugyanis nem akarta, hogy megviselt állapotban lépjen a nyilvánosság elé. A gyulafehérvári püspökségre 1955. március 24-én érkezett vissza.
Újrakezdte pasztorális tevékenységét, bérmautakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéje híveit. Egyesek úgy emlékeznek vissza, mint valóságos diadalutakra, a nép ugyanis lelkesen ünnepelte börtönből kiszabadult püspökét. Népszerűsége végül is annyira zavarta az állami hatóságokat, hogy kiszabadulása után egy évvel háziőrizetre ítélték.

Az 1956-os bérmaút után behívták a gyulafehérvári rendőrségre, ahol kvázi vádlottként egy többtagú bizottság hallgatta ki. Igazolványát elvették, majd közölték vele, hogy megvonják tőle működési engedélyét, mert jelenléte „zavart keltett az emberek között”. Megtiltották neki, hogy elhagyja a püspöki palotát, s ezáltal leszűkítették mozgáskörét a püspöki székházra, az udvarra, a kertre és a székesegyházra. Azt sem engedélyezték, hogy átmehessen a papnevelő intézetbe.
"Palotafogsága” tizenegy évig tartott (1956–1967 között). A tilalom által nem szakadt meg teljesen kapcsolata híveivel, szabad volt ugyanis látogatókat fogadnia.

A második vatikáni zsinat idején a kormány felszólította, hogy menjen el Rómába és vegyen részt a zsinaton. Azzal utasította vissza, hogy amíg fel nem oldják kényszerlakhelyét, addig nem megy külföldre. Attól tartott ugyanis, hogy ilyen módon szeretnének megszabadulni tőle.

Annak ellenére, hogy szabadon járhatott-kelhetett, hívei a bérmautak alatt aggodalommal kísérték, nem bíztak az állami szervek őszinteségében. Jó példa erre az 1969-i felcsíki bérmaút, ahol spontán „testőrgárdákat” szerveztek védelmére. Ezek kísérték a püspököt, szálláshelyein pedig őröket állítottak a ház köré. Ez alatt a bérmaút alatt találkozott utoljára Csíkszentdomokoson idős édesapjával.
1969-ben, életében először, eljutott Rómába is, ahol találkozott VI. Pál pápával, az akkori egyházfővel. „Bár nagyon tisztelte VI. Pál pápát, úgy látta, hogy a kommunista diktatúrának és a kommunisták módszereinek ismeretében nincs remény a kompromisszumos megoldásokra. Sajnálta, hogy a magyar egyházi vezetők az állammal való egyezkedés útjára léptek… Luigi Poggi érsek, a Vatikán keleti utazó nunciusa gyakran járt Gyulafehérváron, hogy a román Vallásügyi Osztály elképzelésével harmóniában, rendezze az állam és az egyház közötti viszonyt Márton Áron közreműködésével. Áron püspök viszont tartja magát ahhoz, hogy a betiltott és megsemmisített görög katolikus egyház vezetői nélkül (akik, számos katolikus pappal együtt börtönben sínylődnek) nem hajlandó az egyház helyzetéről tárgyalni, és azt a benyomást kelteni a világ előtt, mintha vallásszabadság volna.”

Márton Áront halála előtt néhány hónappal, 1980. április 2-án, püspöki működésének 42. évében II. János Pál pápa felmentette az egyházmegye kormányzása alól, mert ezt az idős főpap, egészségi állapotára való tekintettel, már harmadszor kérte. 1980. szeptember 29-én sok szenvedés után, életének 85. évében hunyt el.
Temetésén több mint tízezren gyűltek össze a gyulafehérvári székesegyházban. Emberi nagyságát, méltóságát szellemi hagyatéka őrzi. Csíkszeredában róla nevezték el a Római Katolikus (a kommunista időben Matematika-Fizika) Főgimnáziumot, ahol tanult. Jelenleg folyik boldoggá avatása.

Utazzatok velünk Erdélybe! Útjaink során természetesen a sülőfalujában berendezett Márton Áron múzeumot is felkeressük.

www.csillagosveny.utazas.hu
Otthonról hazamegyünk!