Szélsőséges érzelmek martalékává válnak a szereplők, ösztönök és érdekek vezérelte sötét titkokat rejtegetnek, szerelembe esnek, megcsalnak és megcsalatnak. A családfőt talán elásták valahol a dzsungelszerűen gondozatlan bozótosban, ahol liánok kúsznak az ég felé, fojtogatva és örök árnyékba borítva a terméketlenné vált gyümölcsfákat, és a kibontott hajú özvegy oly féktelen szenvedéllyel táncol hajnalig, mintha nem lenne holnap.

A házuk önálló életet él, a dolgozószoba külső fala eltűnik, moha növi be az íróasztalt, madarak fészkelnek a fiókban, és sűrű borostyánból nőtt függöny zárja el a valaha a nappaliba nyíló ajtó tokját. A kiismerhetetlen házban – mely mindenkit megbabonáz, rabul ejt és fogva tart - előfordulhat, hogy a főszereplő nem aludt, nem evett négy hónapig. Folyadékot nem vett magához. Lélegzett. De ez sem fedi a valóságot. Úgy hangzik, mintha a lélegzés cselekvés volna, márpedig ő felfüggesztette a cselekvést. Ez történés volt, vele történt, hogy a levegő átvette fölötte a hatalmat, önhatalmúlag ki-be járt a tüdejében. Nem kérte, nem akarta, nem tette. A lélegzet használta a testét. Ha megkérdezte magától, hogy van, a válasz nyilvánvaló volt. Sehogy.

A regény fő részei, mint az évszakok követik egymást, lépésről lépésre, fokozatosan felépítve bomlanak ki a párok közti kapcsolat felszín alatti rétegei, s a katartikus végkifejlet felé haladva a szereplők lelkének egyre mélyebb szintjeibe nyerünk betekintést. Önsorsrontás, élethazugságok széles skálája jelenik meg a lebilincselő történetben, lehetőséget biztosítva, hogy az összes családtag nézőpontjába belehelyezkedjünk.

Az Árnyékkert szimbólumokban gazdag, átütő erejű szövegével a kortárs próza magával ragadó darabja, Rubin Eszter első kötetének egyik ágából sarjadzik, és válik önálló, mágikus hajtásokat növesztő, szerteágazó családregénnyé.