240 diák együtt szavalta a Szózatot a színházban: Vörösmarty Mihály 180 évvel ezelőtt decemberben írta meg a magyar költészet egyik leghíresebb hazafias versét. A résztvevőket dr. Szikora János igazgató köszöntötte, a nemes hagyományteremtő eseményen részt vett az ötletadó Káliz Sajtos József költő, író is. Az együtt versmondás házigazdája és karmestere Kozáry Ferenc színművész volt.

A Vörösmarty Színház felhívására 240 diák együtt szavalta a Szózatot a nagyszínpadon. A felemelő programban részt vett a Vörösmarty Mihály nevét viselő székesfehérvári általános iskola, az ipari szakgimnázium és szakközépiskola, a kápolnásnyéki általános iskola, gimnázium és AMI, valamint a Ciszterci Szent István Gimnázium.

Szikora János igazgató köszöntötte a megjelenteket, és kétszeres ünnepnek nevezte a napot: 1836 decemberében, 180 éve fejezte be Vörösmarty a Szózatot, másodsorban a nagyszínpadon hagyomány indul a közös versmondással, ezután minden év decemberében elhangzik majd a város színházában hazánk második nemzeti éneke.

A kezdeményezés Káliz Sajtos József költő, író ötlete volt, hogy ne csak a kerek évfordulókon emlékezzenek a jeles műre. A Szózat, mint kifejezte, örök időkre szólóan üzen a tettrekész hazaszeretetről, hogy ne csak a múltat vállaljuk fel, hanem a jelent és jövőt is alakítsuk.

Kozáry Ferenc színművész volt a program házigazdája és a versmondás karmestere. Az együtt elmondott versek megérintik a résztvevőket, felemelő hangoztatni egy költeményt, beszélt a diákoknak a küldetésről a színművész. A Szózat tartalma és érzelmi töltése az 1832-36-os országgyűléshez és az azt követő belpolitikai helyzethez kapcsolódik, ami a ’48-as forradalomhoz és szabadságharchoz vezetett.

A négy iskolából érkezett diákok egy rövid próbát követően Kozáry Ferenc közreműködésével elmondták a Szózatot, méltó emléket állítva a költőnek és alkotásának.

Az aktuálpolitikai és alkalmi költemény első változatát Vörösmarty 1835-ben készítette el, a szöveg végleges formája azonban csak 1836-ban alakult ki. A Szózatot a nemzet második énekeként tartjuk számon, a vers az egyén és a haza sorsát azonosítja, az élet egyetlen lehetséges színtereként a hazát jelöli meg. A költemény az Auróra nevű almanachban jelent meg először, Egressy Béni 1843-ban zenésítette meg, és a Nemzeti Színházban adták elő.