Nem véletlen, hogy a tékozló fiú történetét választja Édesanyánk, az Egyház a Laetare, az Öröm vasárnapja evangéliumának. Aki szülő, édesanya-édesapa, vagy lelkiatya, ismeri ezt az örömöt. Nincs nagyobb boldogság az életben, mint amikor valaki hazatalál. Népünk annak idején át is vette a mai evangéliumból azt, hogy nagybőjt ellenére ezen a vasárnapon a nagy örömlakomán zene is, tánc is volt.

Ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, alighanem igazat adtok, ha azt mondom: ennek a történetnek teljes átéléséhez és megértéséhez isteni erő kell. Feltámasztani ugyanis csak Isten képes. Már pedig itt ezt történik: ”Fiam elveszett, de megkerült. Meghalt, de feltámadott”. Ennek az apának, aki nem más, mint a Mennyei Atya, más szíve van, mint nekünk. Legtöbben azt mondanák az ilyen ténfergő, züllött gyereknek: „mit keresel itt? Amit főztél, most edd is meg.” Valahogy igazat adnak sokan a nagyobbik fiúnak, aki rendes, tisztességes, hiszen most is a mezőről jön a munkából, vállán a kapa. – Ez a jézusi példabeszéd kezdi megértetni velünk, hogy milyen is az Isten! Nemcsak igazságos bíró, de mindenható atya is. Nem azt mondja, hogy nagy sebet ütöttél a szívemen, de én ezentúl nem érzetetem veled. És nem azt mondja, hogy „ami történt, elfelejteni többé nem lehet”. Hanem mit mond? „Fiam, aki meghalt, föltámadt.” Isten irgalma nemcsak megbocsájt, nemcsak elfelejti a bűnt, nemcsak betakarja, hanem a bűnöst teremti újjá, sőt ártatlanná. – Valljuk meg őszintén: ehhez nekünk is istenivé kell válnunk. Aki él a bűnbánat szentségével, tudja, tapasztalja, hogy mindez igaz! Szeressünk gyónni.