Váci Mihály közkedvelt verse jut eszembe, amikor a mai evangéliumát olvasom. Mindannyian érezzük, tudjuk, hogy valamit kellene tennünk az életünkkel. Nemcsak ezzel a földi nyomorúságunkkal, hanem azzal a bizonyos Örök élettel, amiről manapság már csak Krisztus beszél kitartóan, nap mint nap. A mai evangélium is erről szól. Mi mindent „kitalál” a jó Mester, csakhogy meggyőzzön minket: van örök élet, van örök boldogság, amiért nagyon meg kellene tanulnunk szeretni.

A remek novellává sikeredett példabeszéd épp arról akarja meggyőzni a sanda szándékú farizeust, hogy nem elég a Törvény, a Tóra magasztos igéje, de tettek is kellenek. Jézus, mint mindig, most is merész, bátor, és „teli találattal” a szeretet lándzsájával szíven szúrja a farizeust. „Viselkedj úgy, ahogy az általatok lenézett szamaritanus tett az útszéli árokba dobott, kifosztott , véresre vert vándorral.” Hogy milyen kegyetlenné tud válni még a hívő, sőt „szuper vallásos” ember is, azt Jézus szemébe mondja a Törvényt szó szerint, „kívülről” is tudó farizeusnak. „Hogy ki a felebarátod? Hát épp az a véresre vert szerencsétlen idegen, akit te észre sem veszel. Sem te, sem paptársaid” Ti elmentek mellette, a lenézett, kitagadott szamaritanus azonban lehajolt hozzá, és gondjaiba vette” Az első tehát: nyitott szemmel járni, észrevenni, hol és kin lehet segíteni. Mert a szó nem elég!