Mostanában a televízió képernyőjén gyakran látunk összeomlott házakat.. Romhalmaz… földrengés… árvíz… vörösiszap… Szörnyű látvány. Még ennél is szörnyűbb, ha egy személyiség omlik össze. Maga alá temet mindent: egzisztenciát, családot, hitvest, gyermeket, unokát. Láttál már ilyet? Vagy talán saját életedben is volt ehhez hasonló? Tegnap még más voltál. Nem régen Júdás is még a tizenkettővel tartott. Sőt Jézus még az ő lábát is megmosta.

És ilyenkor a legtöbb ember magyarázatot keres. Mi okozta a tragédiát? Hát igen: az orkán, a forgószél, meg a szomszéd. És amikor személyekről van szó? Akkor is minden elképzelt és elképesztő okot keresünk, csak épp magunkat hagyjuk ki. Hogy juthattam ideáig? Úgy hogy nem jól alapoztam meg a házamat. Minél nagyobb egy épület, minél nagyobb templomot szeretnénk építeni, pláne ha katedrálist, annál fontosabb, hogy előbb tüzetesen megvizsgáljuk, milyen az a talaj, amire fel akarjuk építeni életünk kunyhóját, vagy inkább házát, netán palotáját. Igen, mert Pál apostol figyelmeztet is rá, hogy mindannyian az Isten temploma vagyunk. Tehát nemcsak rólunk van szó, hanem Istenről, hitvesről, gyermekeinkről, közösségünkről, hazánkról. Amerre nézünk, romhalmaz romhalmaz hátán. Reményik Sándor egyik versének ez a címe: Magunkba le… Vedd a lámpát,magunkba szállunk…egyik tárna omlik a másik után…És mi megyünk tovább! Meg nem állunk az Istenig! Csak az Istenre, isteni sziklára épült ház bírja elviselni az élet ezernyi viharát és rengését.