Amikor a félelem nagyobb mint a viszontlátásba vetett hit és remény, akkor egymás után zárjuk be „ajtóinkat”. Lelkünk ablakait is becsukjuk. Döbbenetes a mai ember magatartása az Istennel. Szinte hermetikusan elzárkózik előle.

Mi az oka ennek? Egyrészt a félelem, hogy ne láthasson be senki, még az Isten sem a belső világunkba. És a csukott lakásban azt csinálhatjuk, ami jól esik. „Senkinek semmi köze, de joga sincs belépni ide, hiszen „magánterület”. Félünk, hogy a feltámadt Jézus kérdőre von és megkérdezi, hogy viselkedtünk a nagyhéten, az életben? Júdások vagy Péterek voltunk? Nem tudtunk vele virrasztani? Elfutottunk a Getszemáni kertből? Magára hagytuk az Istent? a Jót, az Igazat, a Szentet? Másik ok a kényelem. Jézus puszta létével, különösen feltámadásával nagyon mélyen behatol lelakatolt belső világunkba. Felkavarja álló vizeinket. Felrúgja egész kispolgári magatartásunkat Gejzireket fakaszt szívünkbe. Van valami megható és megrendítő, ahogy Jézus mégis utánunk jön. Nem ismer akadályt, eltorlaszolt ajtókat. Nem írja le az előle menekülőket…és „nem olvas be” nekik.Szemrehányást nem tesz,csak szeret.Tamás, látom, hogy szomorú vagy…gyere. Simon Jónáűs fia, látom, hogy mennyire bánt tagadásod….Mondd, szeretsz? A Szeretet minden zárat, torlaszt, akadályt elsöpör. Allelúja