Nincs rettenetesebb sors az árvaságnál. Aki árva, nem kapja meg az élethez szükséges legnélkülözhetetlenebb energiát: az anyai, apai szeretetet. Virág – búzatábla, tölgyerdő – nap nélkül… Ennek istenemberi módon történő átélése miatt oly megrendítő az Úr Jézus utolsó, nagycsütörtöki vacsorájának légköre. Mindent úgy intéz, úgy készít elő, hogy ennek az árvaságnak kínjait minimálisra csökkentse.

Ő már tudja, hogy mit fog tenni, de az apostolok csak azt érzik, hogy az imádott, rajongva szeretett jó barát, az egyetlen szent, egyetlen úr és mester eltávozik tólük. Egyelőre bármit mond vagy igér, nekik az nem elég, mert a megígért” úgy sem lesz olyan, mint ő. Belőle, Jézusból csak egy van. (Az igazi szerelmest nem lehet mással pótolni vagy kicserélni). Jézus még is kitart és ismételten mondja: Más vigasztalót küldök nektek, aki -ha nem is látjátok szemetekkel, nem is foghatjátok meg kezét, mint az enyémet, mégis azonos lesz velem. Biztosítja őket, hogy „kinyilatkoztatja magát”, vagyis akik Jézussal akarnak lenni, az ő nevében akarnak apostolkodni, tanítani, jót cselekedni, azok tapasztalni fogják, hogy szent Lelke által éppen úgy velük és bennük él. Épp úgy, mint ahogy Mária hordta szíve alatt Jézust, de nem látta,-úgy ahogy Magdolna találkozott vele, de nem tudta, hogy ő az,-úgy ahogy az emmauszi tanitványokkal együtt haladt az úton, együtt ült velük a fogadó teraszán, de nem vették észre, hogy Jézus az, akinek puszta jelenléte miatt „repesett a szívük”. Olyan ez, mint amikor a tűzhöz közeledve kipirul az arcunk és eltelik melegséggel egész valónk. Valóban nem vagyunk árvák.