A magyar ember ős idők óta „kenyeres”. Annyira, hogy még a munkáját is (ma állásnak nevezik) kenyérrel jelöli meg. Igy lett a dolgozó és családját eltartó férfiből „kenyérkereső” ember. Engem Szüleim még úgy neveltek, hogy a véletlenül földre ejtett kenyérdarabot térdelve fel kellett venni a földről, meg kellett csókolni, mert a kenyér szent, Krisztus is annak tartotta. Olyannyira, hogy az Utolsó Vacsorán kezébe vette, megáldotta, és azt mondta ez az én testem. A kehelybe öntött bort pedig vérének nevezte…

Ha valakit szeretünk és hosszú időre búcsút kell vennünk tőle, megajándékozzuk. Lehetőleg olyan ajándékkal kedveskedünk neki, ami -ahányszor csak ránéz – minket juttat eszébe. Jézus ezt a csodálatos ajándékot találta a legmegfelelőbbnek. Ezért parancsolta meg apostolainak, hogy az utolsóvacsorai kenyeret az idők végezetéig adják át az őt követőknek: ”Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Az első Pünkösd óta a mai napig ezt tesszük: megismetéljük és szó szerint mondjuk és tesszük, amit Jézus mondott és tett. Az Apostolok Cselekedetei ezt „kenyértörésnek” nevezi, mi szentmisének mondjuk. Édesanyánk, az egyház megkülönböztetett szeretettel, tisztelettel, imádattal veszi körül az Eucharisztiát. Érthető, hisz magát Jézus Krisztust imádjuk a Szent Ostyában.”Üdvözlégy Oltáriszentség….Százezerszer, meg ezerszer, én Jézusom”. A körmeneten virágot szórunk arra az útra, ahol elhalad… Hiszem-e, hogy karakterem legnagyobb orvosa és megerősítője az Eucharisztia? Szeretem-e Jézust az Oltáriszentségben?…