„Nem befejeztem valamit, hanem elkezdek mást csinálni.” – foglalta össze a jelent és jövőt Rebényi Gyula, aki a napokban bezárta üzletét, s ötven év cukrászkodás után nyugdíjba vonult.

Ringunk a hintaágyon. Kezünkben limonádé, a nap csiklandozza az árnyék alól kikukucskáló mezítelen talpunkat, mely mellé néha odakoppan egy esést gyakorló vidám cseresznye. Tökéletes idill, madárzenével tarkított, már-már giccsbe hajló jelenet, amit, ha moziban látnék, rögtön arra gondolnék, hogy mennyire valószínűtlenül tökéletes a maga nyugalmával és meghittségével. A félreértések elkerülése végett: szó sincs romantikáról, nem egy tinédzser film forgatásának kiemelkedő jelenetét mímeljük: Ő és Én. Már csak azért sem tehetnénk, mivel Ő házas ember, 40 éve itt lakik tőlünk pár méterre, s már átlépett a hatvanas éveibe – bár ez egyáltalán nem látszik rajta.
Rebényi Gyulán nem látszik a kora – A fotó tavaly készült, amikor megkapta a Fehérvár Fogyasztókért Szakmai Díjat Persze, a kor alapjáraton nem határozhatja meg a témát (sem a moziban, sem a való életben), de mi most pont azért ülünk itt egymás mellett, s merengünk a múlton, feltárva a jelent, s előre nézve a jövő lehetőségeibe, mert a szomszédom, Rebényi Gyula a napokban letette a stafétabotot, s úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Az utolsó vendéggel, dr. Selyem Bernadettel Ötven évnyi cukrász-tudás pihen mellettem a puha párnákon. Szinte hihetetlen ez a szám. Még emlékszem rá, amikor 1991-ben megnyitotta mellettünk cukrászatát. Sőt, még korábbi képek is felvillannak arról, amikor talicskában tolt – felváltva a malterral, s apámmal, aki szintén ugyanakkor betonozott, s ugráltam egyik háztól a másikhoz, – ki, hol ért épp rá foglalkozni velem -, hiszen egy időben építkeztünk. Cukrászata nagyon gyorsan fellendült, ám ő nem bővítette túlságosan nagyra a terciát, mert úgy gondolta, hogy így tudja csak biztosítani azt a minőséget, amit Ő jelent. Így kicsi családi vállalkozásban működtette 27 éven át a boltot. – Most pedig nyugdíjba vonul.

ZÁRVA Hogy mi lesz ezután? „Minden olyan dolgot megcsinálok, amire eddig nem volt időm.” – mondja – „E szakma mellett nem lehet horgászni, fát faragni, a csillagokat kémlelni, mert napi 14 órában az ember ott van a műhelyben, készíti a süteményeket, segít a tanoncoknak, elvégzi a háttérmunkát. Most végre megteszem azt, amit régóta tervezek. Horgászni persze nem fogok, mert halat fogni unalmas dolog. A fafaragás viszont már teljesen más terület! A fa egy csodálatos anyag. Gyönyörűségesen szép erezetű, s a legtöbb fába belelátok valamit, amit ki szeretnék emelni belőle. Hétfőn figyeltem a Börzsönyben egy bácsit, aki halasi csipkéket farag ki diófából. Azt látnod kell, az valami fantasztikus! Olyan, mint amikor tortát díszít az ember, és telerakjuk a süteményt csipkékkel. Na ő azt fából csinálja meg! Szeretem, amikor valamit létre lehet hozni. A szakmám átka sajnos az, hogy nem marad meg, amit készítek, hanem megeszik. Tehát nem tartható fenn sokáig. Nézd a követ, üveget és a fát! Ha arra rásegítünk egy kicsit, amit a természet alkotott, akkor elevenné válhat a benne lévő szobor, s ráadásul nem tűnik el egy pillanat alatt a produktum!” A cikk teljes hosszában elolvasható az alábbi linkre kattintva:http://www.fmc.hu/2018/06/12/az-idotlenseget-keresve-rebenyi-gyulaval/