Megjelent Elena Poniatowska regényes életrajza a legemblematikusabb szürrealista művésznőről, Leonora Carringtonról.

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE 2023-ban a Wall Street Journal* megjósolta, hogy Leonora Carrington angol−mexikói szürrealista festőművész, szobrász és író lesz a következő Frida Kahlo, akihez hasonlóan Carrington élete is olyan szürreális volt, mint az alkotásai. A La Grande Dame (The Cat Woman), vagyis a Macskanő című szobra pár nappal ezelőtt rekordáron: 11,4 millió dollárért kelt el.** A 2024-ben 100 éves szürrealizmus fontos női alkotójának életútja és munkássága nagy hatással volt a 20. század művészetére és kultúrájára, arra, hogy a nők művészek is lehetnek, nemcsak múzsák. Carringtonnak a már 2023 óta magyarul is olvasható, A hallókürt című regénye éppen 50 éve, 1974-ben jelent meg, összegyűjtött morbid-szürreális novelláit pedig Fehér nyulak címmel nyár óta olvashatja a magyar közönség. Az Ampersand Kiadó ezúttal magáról Leonoráról, az utolsó nagy szürrealistáról jelentetett meg regényes életrajzot Elena Poniatowskának, a művész közeli barátjának a tollából. Leonora Carrington (1917-2011), a legismertebb és legemblematikusabb szürrealista művésznő mozgalmas életében egyszerre testesültek meg a 20. század álmai és rémálmai. Az angliai Lancashire-ben született egy újgazdag, feltörekvő családban, a szürrealitás iránti érzékét pedig egyrészt otthona – egy a 19. század végén épült neogótikus udvarház, Crookhey Hall − misztikumának, másrészt az ír nagymamája és dadája által mesélt kelta népmeséknek köszönheti. Leonora gyermekkora óta kétkezes volt, és Leonardo da Vincihez hasonlóan mindkét kézzel minden nehézség nélkül tudott írni, a ballal tükörírással. Már fiatal lányként is lázadó és nonkonformista volt. Több egyházi iskolából is kirúgták „antiszociális és bizonyos természetfeletti hajlamok” miatt. Leonora olyan, mint egy kigyulladt papírdarab, felemészti saját magát, a környezete tehetetlen, még az apja és az anyja sem tudja eloltani az önpusztító lángokat. Leonora beiratkozott a Chelsea School of Artba, majd az ismert francia kubista, Amédée Ozenfant tanítványa lett. Húszéves sem volt, amikor végérvényesen fellázadt társadalmi osztálya szigorú szabályai, szülei, a vallás és a konzervatív gondolkodás hegemóniája ellen, és kitört a teljes művészi és személyes szabadsága felé. A londoni Nemzetközi Szürrealista Kiállításon ismerkedett meg a szürrealisták szupersztárjával, Max Ernsttel, és egészen a második világháborúig egy őrült és féktelen utazás, szerelmi történet lesz az övék Párizstól egészen Saint-Martin-d’Ardèche-ig, olyan művészek körében, mint Salvador Dalí, Marcel Duchamp, Joan Miró, André Breton és Pablo Picasso. – Leonora, fesd meg a gyerekkori gondolataidat, gátlásaidat, félelmeidet. – Akkor úgy fogok rajzolni, mint egy gyerek, és azt nem szeretném. – Ez az első lépés a felszabadulásod felé. Minden, amit festesz, rajzolsz vagy faragsz, infantilis lesz, de elhozza neked a szabadságot. A második világháború kitörésekor a francia hatóságok mint ellenséges nemzet tagját letartóztatták a német származású Max Ernstet, de pár hét múlva francia művészbarátai közbenjárására elengedték. Franciaország 1940-es német megszállása után a Gestapo szintén letartóztatta a festőt, ekkor mint a náci eszményeket megcsúfoló, degenerált művészt. Leonorát barátok menekítették Spanyolországba. Max elvesztésétől és a tomboló háború egyre rémisztőbb híreitől Leonora idegösszeroppanást kapott 1940-ben. Akarata ellenére egy spanyol elmegyógyintézetbe került, ahol – gyógyíthatatlannak nyilvánítva – epilepsziás rohamokat előidéző Cardiazollal és elektrosokk-terápiával kezelték. Leonora ahhoz igazodva éli az életét, ami a világban történik – teste a föld, karja békehozó olajág, és azzal küzd a nácizmus ellen. Valójában nem őt zárták elmegyógyintézetbe, hanem Angliát, Franciaországot és Spanyolországot. Az egoizmus minden létező formája testet ölt az egyes országok kormányaiban, ők maguk taszították Európát a hanyatlásba. Ugyanazt akarják tenni a világgal, amit Leonorával tett az apja. Az elnyomás ellen vív harcot. Amikor végre útjára engedik, a szél menyasszonyaként fogja karjába zárni az összes országot, hogy a felhők felett egy biztonságos helyre menekítse őket. Leonora autoriter hajlamú édesapja, visszaszerezve tékozló lánya felett a hatalmat, a spanyol intézetből egy dél-afrikaiba szerette volna átszállítani, de miközben Lisszabonban a hajóra vártak, Leonora megszökött, és bemenekült a mexikói nagykövetségre. A konzul, Renato Leduc mexikói író, akit Leonora még Párizsból, Picasso köreiből ismert, felajánlotta neki, hogy elveszi feleségül, hogy ezáltal biztonsággal eljuthasson New Yorkba. Mindeközben Max Ernst is megszökött az internálótáborból, és Peggy Guggenheim segítségével szintén New Yorkba menekült. Leonora és Max ugyan többször is találkoztak egymással New Yorkban, de kapcsolatukat az átélt traumák miatt már nem elevenítették fel. Renato Leduc és Leonora egy év múlva átköltöztek Mexikóba, majd nem sokkal ezután elváltak. Leonora ezt követően hozzáment a magyar származású fotográfushoz, Robert Capa párizsi laborasszisztenséhez, a híres „mexikói bőrönd” őrzőjéhez, (Chiki) Weisz Imréhez, és végleg letelepedett Mexikóban. Carrington a mexikói szürreális művészet egyik vezető alakja és a feminista mozgalom egyik élharcosa lett. Festett, szobrászkodott, írt, könyveket illusztrált, ezenkívül kosztümöket és díszletet is tervezett Alejandro Jodorowsky színházi előadásaihoz. Mexikó Leonora Carrington második otthona lett, itt érett be végleg a művészete, amikor az európai (főleg francia) hatáshoz csatlakozott először a spanyolországi menekülés közben a madridi Pradóban látott Bosch-festmények képi világa, majd később a mexikói kultúra motívumai. 2011-ben, kilencvennégy éves korában hunyt el Mexikóban. Haláláig tevékenyen alkotott. A könyv szerzőjéről: Elena Poniatowska (1932−), Mexikó egyik legismertebb írója és újságírója egy emigráns lengyel főnemes és egy szintén emigráns mexikói anya gyermekeként született Párizsban. Édesanyjával a második világháború elől 1941-ben Mexikóba menekült, édesapja pedig csatlakozott a francia partizánokhoz, és csak 1945-ben tért haza. Elena huszonegy éves kora óta dolgozik íróként, újságíróként – munkássága elsősorban társadalmi és politikai kérdésekkel foglalkozik, különös tekintettel a kirekesztett népcsoportokra. Egyik alapítója a Fern című feminista folyóiratnak, a Siglo XXI kiadónak és a Cineteca Nacional mexikói nemzeti filmintézetnek. Több mint negyven változatos műfajú könyve jelent meg. Az 1968-as diáklázadás során elkövetett tlatelolcói mészárlásról szóló riportkötete, a La noche de Tlatelolco („A tlatelolcói éjszaka”, 1971) tette Mexikó határain túl is ismertté a nevét. Leonora Carrington közeli barátjaként vállalkozott arra, hogy megírja a festőnő regényes életrajzát, amely 2011-ben, Leonora halálának évében jelent meg. A könyv 2013-ban elnyerte a nagy presztízsű Cervantes-díjat. A könyv megrendelhető ITT