Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE Húsvét a legnagyobb ünnepünk. Van ennek sok vetülete, főleg vallási, de igen sok tanulságot is rejt magában még azoknak is, akik nem gyakorolják hitüket. A legnagyobb élmény számomra az, ami a Jézus sirját befödő hatalmas kővel van kapcsolatban. Szinte szó szerint ez történik velünk is az élet mindennapjaiban: olyan dolgokon töprengünk és idegeskedünk, sőt örökös stressz-be hajszoljuk magunkat, ami teljesen értelmetlen, idejétmúlt, magyarán felesleges.

A mai evangéliumban szereplő jó és Jézust igazán szerető, érte rajongó asszonyok azon törik a fejüket, hogy nincs is sok értelme elhatározásuknak, hiába akarják Jézust méltón eltemetni, mert nem lesz, aki azt a hatalmas szikla nagyságú zárókövet elhengeríti a bejárat elől. Sírnak, zokognak, törik a kezüket, mert megoldhatatlan problémával találják szembe magukat. Órák telnek el, mire rá kell döbbenniük, hogy nincs is probléma, hiszen az a bizonyos „rettenetes” akadály nem is létezik: már valaki más elhengerítette. Természetesen az élet megy tovább, és minden órában újabb nehézségekbe ütközünk, és minden megismétlődik. Most nem a hatalmas kőről van már szó, hanem magáról Jézusról, a holtestjéről: üres a sír, és a halott nincs sehol! Néhány óra múlva ez az akadály is megoldódik: velük szembe jön Jézus, a feltámadott. Bárcsak okulnánk az elmondottakból! Mennyire más lenne életünk, mennyire tudnánk örülni a jónak, szépnek, igaznak, ha elhinnénk, hogy életünk nem a véletlenek szeszélyének van kitéve. Szent asszonyok tanítsatok meg minket e nagy titokra: van Valaki, aki helyettünk elhengeríti a mérhetetlen nagyságú akadályokat.