Közel fél évszázada folyamatos kopácsolás, üllő-verés lengi körbe Kovács Károly, a bodajki kovács portáját. Persze, nemcsak a helybeliek ismerik e nagyszerű mestert, hanem híre még Fejér megyén túlra is eljutott. Hogy miért? Erre voltam kíváncsi én is, ezért néhány nappal ezelőtt meglátogattam műhelyében.

– Mit készít éppen? – A lányomnak a kerítését, amit szív alakú mintával díszítek. Huszonöt szál tizenkettes négyzetvasat hoztam hozzá, s már csak négy darab vár arra, hogy megkalapáljam. Meg itt van ez a retesz is, ami egy régi bútorról származik. Azért hozták, mert billegett tőle az ajtó és meg kell szorítanom. – Van olyan munka, amit nem szívesen vállal el? – A kapukat például nagyon szeretem, de a kilincseket már igyekszem másra hárítani. És azok az apró kis kiegészítők, a levelek, virágok. Jaj, hát nem érdemes azokkal se bajlódni. Már a húszas években is lehetett készen kapni nagyon sok ilyen típusú elemet, amit csak rá kell építeni a kész vázra. Úgyis mindennek az alapját a keret képezi, legyen szó kerítésről, csillárról vagy ágyról. A szakértelem a fő vonalak megalkotásában mutatkozik be. Tudni kell például, hogy a vasat vastagságától függően körülbelül ezer fokig kell hevíteni, mert utána már károsodik, s persze erő is kell a kalapáláshoz, ezért én nem a konditerembe járok, hanem ide a műhelyembe testet edzeni. – Kovácsművésznek tartja magát? – Dehogy! Messze vagyok én attól! Magyarországon csak egyetlen ember van, aki művésznek tekinthető: Lehoczky János Szentendrén. Ő tanulta is e mesterséget, méghozzá Bieber Károly kovács iparművésznél. Én viszont csak magamtól jöttem rá a praktikákra, meg persze olvastam is hozzá. – Na, ne mondja, hogy csak a könyvek tanították! – Jó-jó, ez nem teljesen igaz. 1938 áprilisában születtem, s tizennégy évesen ipari tanulónak mentem Balinkára a bányába, ahol szerszámokat csináltam, majd a három éves képzés után is ott dolgoztam még huszonöt évig. Akkortájt vándor könyvárusok járták a vidéket, s az egyiktől vettem egy könyvet, ami a kovácsolt vasakról szólt. Ezt elolvasva pedig olyan nagy kedvet kaptam e technikához, hogy kísérletezgetni kezdtem a leírt instrukciók alapján. – Mi volt az első munkadarabja? – Eleinte ruhafogasokat csináltam, amik olyan jól sikerültek, hogy a bányánál a főnökeim sorra hozták a megrendeléseiket. Persze, nemcsak magánszemélyeknek dolgoztam, hanem például a sörédi katolikus templom csillárjait is én készítettem, Székesfehérvár belvárosában a cégéreket is, amiket Ecsedi Mária grafikusművész tervezett, s Móron a Lamberg-kastélyban is felfedezhetők munkáim, amiket a Nagy Benedek-féle társasággal közösen alkottunk. – Ezek szerint nem egyedül dolgozik? – Legtöbbször igen, de ahogy a mondás is tartja: „Egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács.” Így a szakmabeli barátaimmal sokszor dolgozunk össze, illetve átadjuk egymásnak a munkákat, ha már nem győzzük. Mostanában ugyanis nagyon sok újgazdag akarja kívül és belül is kovácsoltvas tárgyakkal díszíteni az otthonát. – Az ön házában is sok ilyen mesteri darabot láthatunk? – Mivel a suszternek ugyebár lyukas a cipője, ezért csak egyetlen saját készítésű gyertyatartó és egy csillár található a lakásomban, valamint a régies kerítésem se arról árulkodik, hogy kovács vagyok. És már nem is valószínű, hogy ez valaha is megváltozik. Három lányom van, a vejeim teljesen más területeken dolgoznak, az unokáim, az aprócska hármasikrek viszont mindig szaporán verik az üllőt, amikor meglátogatnak, annyira élvezik a hangját. Talán majd egyszer ők kalapálnak nekem egy gyönyörű kerítést…