Többféle éhség van. Nemcsak a gyomrunk tud kínozni, ha nem eszünk, nem iszunk, hanem a lelkünk is éhezik, kínlódik, vágyódik az igazságra és a szeretetre. Ismerem mind a kettőt: a gyomorét is, a lélek éhségét is. Nincs rettenetesebb, mint az éh- és a szomjhalál. Ezért oly szívbemarkoló Jézus kiáltása a kereszten: ”Szomjúhozom”. (A börtönben kétszer vállaltam éhségsztrájkot.)

A lélek sóvárgó gyötrelmét ezekkel a megrendítő szavakkal fejezi ki a zsoltáros: „Mint a szarvas sóvárog a forrásvízre, úgy áhít a lelkem, téged, Istenem. Isten után szomjazik a lelkem, az élő Isten után…” (41). Még a magukat ateistának nevezők is gyötrődnak az Isten utáni sóvárgásuk miatt, hiszen, aki már-már szomjan hal, épp a víz után sóvárog. Vagy a szárazságtól megrepedezett föld nem éppen a m e g v á l t ó eső után könyörög? A „hiszek hitetlenül-t” kiáltó Ady a Sion hegy alatt jajgatva töri a kezét:”Csak nagyszerű nevedet tudnám….” És Pierre Emmanuel már már tébolyodottan üvölti:”Kitépem tüdőm, hogy neved kicsikarjam”. Jézus mindezt látja, és isteni szeretettől égő szíve megesik rajtuk, mert tudja, mi lakik az ember szívében (Jn 2.25). Ez a kenyérszaporítás háttér-magyarázata, pszichológiája és teológiája. A mai evangéliumnak azonban van egy külön üzenete mindannyiunk számára. Jézus ugyanis belevon minket is e csodálatos testi-lelki kenyér-osztogatásba. Az apostolok megdöbbenésére ugyanis először őket szólítja fel: ”Ti adjatok nekik enni” Ez azután a valóságban úgy módosul, hogy nekik kell szétosztani a tízezres tömegnek a Jézus által szaporított kenyeret. Pontosan ezt várja tőlünk ma is: a szülő, a pap, a tanító, a politikus, bárki érezze szent feladatának, hogy az Istent éhező, szomjazó rábízottaknak adjon a „kosárból”, hiszen Ti vagytok a világ világossága!