Magyarságunk huszadik századi történelme bővelkedik homályos pontokkal, máig tisztázatlan vagy éppen félreértelmezett eseményekkel. Közéjük sorolható a tévhitekkel élő tanácsköztársaság története, amelyet sokan még mindig a „dicsőséges 133” napként aposztrofálnak – köszönhetően a marxista történelem oktatás több évtizedes agymosásának. A korszak tisztán látásához segít Szentesi Zöldi László újságíró közelmúltban napvilágot látott kötete, amelyben a szerző a szolnoki bolsevik vérengzés történetének járt utána. Az író Székesfehérváron is bemutatta könyvét.

—- „Országszerte a fehérterror kiváltó ok maga a vörösterror volt” Egy tényfeltáró, tisztázó kötet bemutatóján vagyunk. Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettes új munkájának a címe „Vörösterror Szolnokon – 1919. május 3 – 4” -Én azért is használom a tényfeltáró megjelölést a könyvedre, hiszen még napjainkban is sokan „dicsőséges 133 napnak” nevezik a tanácsköztársaság idejét. A kötetben a Tisza-parti város véres eseményeinek jártál utána. Honnan származik a kezdeményezés ötlete? – A könyv története tavaly karácsonykor kezdődött, amikor nagyapám naplója előkerült. Anyai nagyapám, Bíró Dezső 1905-ben született Szolnokon és 14 évesen élte át a városban a vörösterrort, a fehérterrort, majd a román megszállást A napló 1969-ben íródott egy klasszikus kockás füzetben. Érdekes, hogy nagyapám már idős emberként írta meg visszaemlékezéseit, amelyben a család és saját élettörténetét örökítette meg. A napló megírása után két hónappal meghalt. Én már 1970 áprilisában születtem, így személyesen nem is találkoztunk. Jó stílusban megírt emlékezésről, történeti forrásában gazdag visszaemlékezésről beszélhetünk. Szembesültem azzal, hogy 1919. szolnoki eseményeit még senki nem írta meg. Akkor, annak ellenére, hogy én magam már szentesi születési vagyok, amint nevem is erre utal, elhatároztam, hogy megírom Szolnok 1919-es eseményeit. Rögtön adódik a kérdés, hogy ha a vörösterrorról írt az ember, akkor miért nem ír a fehérterrorról is? Úgy lenne igazságos, bemutatva az érem két oldalát. De erre nem volt szükség, ugyanis a fehérterrort a marxista történetírás budapesti és szolnoki klasszikusai tökéletesen feldolgozták. De hát a világ már csak úgy működik, hogy ha a reakciókról hosszan írunk, akkor nem árt megismerkedni a kiváltó okokkal sem. Mondanom sem kell, hogy országszerte a fehérterror kiváltó ok maga a vörösterror volt. Miközben mindezzel a kérdéssel számot vetettem, elhatároztam, hogy megírom ezt a könyvet. A forrás, a napló nagyon sok érdekes történeti adatot tartalmazott, ez keltette fel érdeklődésemet. Sorra vettem a Horthy-, és a Kádár- korszak történetírási emlékeit az üggyel kapcsolatban. A kevés adatot, amelyet találtam, bele tudtam szerkeszteni a könyvbe a meglévő források alapján. Közben elmentem a Szolnoki Levéltárba kutatni, ahol sok egyéb érdekességet találtam. A könyvírásnak januárban láttam neki, és márciusra napvilágot látott vékony kis könyvalakban annak a két napnak a története, a melynek a következményeként végül 49 szolnoki embert gyilkoltattak meg Szamuely Tiborék. – Munkádban történettudományi kötetről és forrásmunkáról egyaránt beszélhetünk. Az áldozatok pontos számát fel lehetett-e deríteni a tragikus események után? Létezett-e valamilyen dokumentum erre vonatkozóan? – Negyvenkilenc áldozatról szoktak beszélni. Valószínű, hogy többen haltak meg. Könnyen lehet, hogy hatvan főt is kivégeztek. Csak azokat ismerjük, akiket sikerült azonosítani: 49 ilyen emberről van szó. Miután tömegsírba dobálták a holttesteket közöttük volt számos azonosítatlan. Lehetséges, hogy másokkal egyéni bosszú végzett ezekben a zűrzavaros napokban. Ezért mondtam, hogy a 60-as számot sem lehet teljességgel kizárni. Dr. Váry Albert, aki a „A vörös uralom áldozatai Magyarországon” című könyvében összegyűjtötte a 19′-es vörösterror áldozatainak adatait, Szolnokról 49 áldozatot tart számon. —- „A kalapácsos ember lesújt az egész országra” – Könyvedben nem száraz számadatokkal dolgozol, hanem az áldozatokat nevesíted. Helyszínekbe, események közé helyezed el őket, ez által portrékat kapunk róluk, emberközelbe kerülnek. Lehet tudni, hogy kik voltak „bolsevik szemszögből” az igazi célpontok? A közvélemény szerint elsősorban az „úri osztályban” láttak ellenséget… – 1918-19-ben a bolsevikok, a kommunisták éppen olyan egyszerűen gondolkoztak a világ dolgairól, mint 1945-ben, vagy később. Egyszerűen „burzsujnak”, osztályidegennek, vagy éppen kuláknak neveztek mindenkit, akik bármilyen magánvagyonnal rendelkeztek és nem voltak hajlandóak magukévá tenni a szocialista egyenlőség tanát. Ismerjük a 1919-es plakátrajzot, Bíró Mihály munkáját a kalapácsos emberről. Ennek mintájára, a kalapáccsal lesújtó proletár alakját 1919. május elsején a Nyugati Pályaudvar mellett ki is állították a kommunisták. Képletesen szólva elmondhatjuk, hogy ez a kalapácsos ember lesújtott az egész országra 1919-ben. Mindenkinek félni valója volt, aki nem volt kommunista. Ezért az áldozatok képe meglehetősen összetett. Meglepő módon kevés számmal találunk közöttük arisztokratákat, inkább katonatiszteket, kereskedőket, egyszerű polgárokat, parasztembereket, sőt még parancsot megtagadó saját társaikat is lelövöldöztették a vöröskatonákkal. „Tapasztalattal és jóakarattal rendelkező országvezetőkre van szükség” – Miként mutatod be a könyvedbe a Lenin fiúkat és magát a bolsevik személyiséget? – A Lenin fiúk fővárosiak voltak. Esetükben egy 50-60, alkalmanként 120 főre felszaporodott terrorosztagról beszélhetünk, akik fekete bőrkabátban Szamuely Tibor vezetésével halálvonaton járták az országot, és eltiporták a tényleges vagy vélt ellenforradalmi személyeket. Hozzá kell tenni, hogy az ő munkájuk nem lett volna elég, ha a településeken tevékenykedő helyi kommunisták nem segítik őket. Ma már tudjuk, hogy helyi kommunista direktóriumok tagjai listákkal várták őket. Így történt ez Szolnokon is, ahol a helyi vasutasok, öntudatokban megsértett cselédlányok, kommunisták, vagy egyszerű szimpatizánsok segítették Szamuelyék „működését”. Ebből következően a szolnoki kommunisták legalább annyira felelősek a véres eseményekért, mint a budapesti terrorlegények. – A kutatómunkát követően számodra mi a legnagyobb tanulság? – Egy tanulság ma, 2011-ben is érvényes Magyarországon. Szükség van társadalmi rendre, olyan országvezetőkre, akik tapasztalattal és jóakarattal egyaránt rendelkeznek a vezetéshez, mert ha anarchia tombol egy országban és a „csatornák népe” előmászik – teljesen mindegy, hogy jobb, vagy baloldalról -, akkor a békés polgárok életét attól a pillanattól kezdve veszély fenyegeti.