Sok mindenről szoktunk mi beszélni Lukács evangelista mai megrendítő jelenetével kapcsolatban: Simon farizeus Jézust lenéző gőgjéről és modortalanságáról (szándékosan nem úgy fogadta, ahogy a vendéget illik: lábmosás, olaj, csók); vagy a bűnös asszony alázatáról ( hiszen tudja, hogy bűnei miatt neki legfeljebb Jézus lábát szabad érinteni és csókolni)….

A sok kínálkozó téma közben elfeledkezünk a mai vasárnap legnagyobb üzenetéről, hogy t.i. az élet minden vonatkozásában előlegből élünk! Óriási az adósságunk. Teljesen eladósodtunk. És – vigyázzunk! – nem Magyarország eladósodásáról van szó. Nem a Nemzetközi Valutaalaptól felvett óriási hitelekre gondolok, hanem adósai vagyunk elsősorban egymásnak: szüleinknek, őseinknek, nevelőinknek, hazánknak… és sorolhatnám reggelig: mindenkinek, aki szeret minket. A legnagyobb baj abban van, hogy legtöbbször nem érezzük az előleget adósságnak – főleg azért, mert ritkán kérnek tőlünk kamatot. Ezért lett ismeretlen fogalom ma a hála, a „köszönöm”. Sőt azt hisszük, hogy nekünk mindaz jár, amiben részesülünk. A mai evangélium egyértelműen kijelenti, hogy mindannyian adósai vagyunk az Istennek. Csupán adósságunk mértéke, és főleg tudata változik. A mai evangélium a pénteki Jézus Szíve ünnep folytatása. Tetten érhetjük Jézust, amikor és ahogyan Ő szeret. Ezért folynak könnyei „a város bűnös asszonyának”… Vajon én tudok sírni?